Bevezetés a tápkábelekbe

A tápkábeleket több mint egy évszázada használják. 1879-ben TA Edison amerikai feltaláló megalkotott egy kábelt úgy, hogy jutát rézrudak köré tekert, a szerelvényt vascsövekbe helyezte, és a teret aszfaltkeverékkel töltötte meg; ezt a kábelt New Yorkban telepítette, úttörőnek számítva a föld alatti erőátvitelt. A következő évben Callender brit feltaláló aszfalttal{5}}impregnált papírral szigetelt tápkábeleket fejlesztett ki. 1889-ben az SZ Ferranti (Egyesült Királyság) egy 10 kV-os, olajjal{11}}impregnált papír-szigetelésű kábelt szerelt fel London és Deptford között. 1908-ra az Egyesült Királyságban 20 kV-os kábelhálózatot építettek ki, és az erősáramú kábelek alkalmazása egyre elterjedtebbé vált. 1911-ben Németország egy 60 kV-os nagyfeszültségű{19}}kábelt szerelt fel, ezzel megkezdődött a nagyfeszültségű kábelek fejlesztése. 1913-ban a német mérnök, M. Höchstädter kifejlesztette a "Hochstädter" kábelt (egyedi fázisárnyékolással); ez az innováció javította a belső elektromos téreloszlást és megszüntette a szigetelőfelület érintőleges feszültségét, ami mérföldkövet jelent az erősáramú kábelek fejlődésében. 1952-ben Svédország egy 380 kV-os extra-nagy-feszültségű (EHV) kábelt telepített egy északi erőműbe, megvalósítva az EHV-kábelek gyakorlati alkalmazását. Az 1980-as évekre 1100 kV és 1200 kV névleges feszültségű ultra{31}}nagyfeszültségű (UHV) tápkábeleket gyártottak.